Aki az esztergomi pedagógusképzés történetére kíváncsi, legalább három intézmény történetével kénytelen egyidejűleg foglalkozni: az 1842-ben alapított tanítóképzőével, az 1892-től működő óvónőképzőével, valamint az 1922-ben megszületett tanítónőképzőével. Az elmúlt évtizedekben, sőt lassan évszázadokban számos változáson átment pedagógusképzés, valamint a szinte összeszámolhatatlan név- és fenntartóváltáson átesett intézményrendszer esztergomi története azonban pontosan 175 évvel ezelőtt, 1842. november 3-án kezdődött el: ekkor nyitotta meg kapuit az Esztergomi Érseki Mesterképző, vagyis népiskolai tanítóképző intézet kezdetben a szenttamási elemi iskolában (a jelenlegi Imaház utca 14. szám alatt).

„Ha az 1848 előtti katolikus pedagógiai lapokat olvasgatjuk, sokszor szemünkbe ötlik az esztergomi képző. Hol szervezetével, hol pedig próbatételeinek (vizsgálatainak) sikerével tereli magára figyelmünket” – írta 1934-ben megjelent, A magyar tanítóképzés története című munkájában Szakál János. Az intézmény első évében 10 hónapos tanfolyamként indult, majd 1845 szeptemberétől kezdve két éves képzésre váltott. Alapítója, Kopácsy József érsek, a korszak egyik legképzettebb paptanárát, Majer Istvánt is meghívta az intézmény oktatói közé. Elsősorban az ő munkássága révén vált közismertté az Esztergomi Érseki Mesterképző kiemelkedő teljesítménye. Majer István A magyar képezdék reformja című munkájában a tanítóképzés megreformálása, ezen belül is főként a praeparandiák, vagyis a mesterképzők mellett tette le voksát: „Tanítókat, kik a kereszténység· szellemében, a nemzeti irányban valóban korszerűen tudják vezetni a nyilvános oktatást, nem lehet csupán rendes közép vagy akadémiai oktatás által nyerni, ezekre nézve különös oktatás, saját nevelés szükséges, mely szent és magasztos hivatásuknak megfeleljen, s képes legyen, annak ízlését, érzetét, szeretetét beléjük ihletni, és a szakismereteket és gyakorlatokat sajátokká tegye, vagyis szükségesek a mester-képezdék.”

Az esztergomi mesterképezde kezdeti évei és évtizedei azonban az intézmény növekvő hírneve és megbecsült tanárai ellenére sem voltak könnyűnek és gondtalannak mondhatók. A képző a szabadságharc bukása után, 1849-től zárva tartotta kapuit, csak 1856-tól nyitott ki ismét, új helyszínen, megváltozott névvel: Esztergomi Császári, Királyi és Érseki Tanítóképzőként. Az intézmény 1842 és 1870 között összesen ötször költözött, végül a Kis-Dunaparton kapott saját tulajdonú épületet az azóta lebontott Szent János utca 22. szám alatt. (Igaz, ezt is el kellett hagynia átmenetileg az új prímási palota építése idején, 1881 és 1884 között.) A tanítóképző jelenlegi épületét, melyben ma is működik a Majer István út 1-3. szám alatt, 1930-ban adták át: azóta ez az esztergomi tanítóképzés helyszíne.

A végzettekkel szembeni elvárások és a szakma presztízsének növekedését jól mutatja a képzés idejének folyamatos növekedése. 1870-től kezdődően a tanítói tanulmányok ideje három évre emelkedett, 1883-tól miniszteri rendeletre a képesítővizsgát csak a három év képzést követő egyéves iskolai gyakorlat után lehetett letenni. 1894-től már a négy évfolyamú képző tanterve szerint folyt a tanítás, 1923-tól kezdődően pedig már öt évre bővült a képzés hossza. Az akkor éppen, számos névváltás után Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézet továbbra is, akárcsak a kezdetektől, férfi tanítók képzésével foglalkozott, de 1922-től kezdőden a tanítónőképzés is szerepet kapott Esztergomban. Akkor kezdte el működését különálló intézményként az Esztergomi Vízivárosi Irgalmas Nővérek Érseki Tanítóképző Intézete, mely végül 1949-ben költözött a Majer István úti épületbe. Egy évvel azelőtt, 1948-ban, akárcsak más egyházi fenntartású intézményeket, a fiú- és lányképzőt is államosították. 1950-től kezdődően lett az összevont intézmény neve Állami Tanító- és Tanítónőképző, mely később, 1958-tól már felsőfokú képzést nyújtva működött Felsőfokú Tanítóképző Intézet néven, majd 1976-ban főiskolává alakult.

Az Esztergomi Tanítóképző Főiskola hangsúlyosan jelen volt a korszak pedagógiai közéletében kórustalálkozók, konferenciák, tanulmánykötetek vagy a Felvételi Előkészítő Mozgalom országos koordinációja révén. Az intézmény 1989-ben új névváltozáson esett át, felvette Vitéz János érsek nevét, majd, miután 1993-ban a magyar állam visszaadta a katolikus egyháznak az esztergomi főiskolát kollégiumaival és gyakorlóiskolájával együtt, Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolaként folytatta működését. A főiskola 2008-ban lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem része, 2013-tól kezdődően pedig a PPKE Vitéz János Tanárképző Központé. Ennek keretein belül foglalkozik továbbra is a tanító- és óvóképzéssel, ugyanabban az épületben, amely 1930-tól otthont adott neki, és amelynek aulájában a beleolvadt intézmények kerek évfordulóinak márvány emléktáblái díszelegnek.
175 év fordulatain, név- és fenntartó-változásain, megpróbáltatásain és sikerein túl most is az az intézmény küldetése, amit első nagy tanára, Majer István fogalmazott meg saját feladatával kapcsolatban: „Tanulni és tanítani kedves dolgom lőn: tanulni, hogy taníthassak, tanítani, hogy üdvözítsek és így üdvözüljek.”

Miklós Ágnes Kata PhD, főiskolai tanár,
PPKE BTK VJTK Óvó és Tanítóképző Tanszék

Copyright © 2019 Tanulás- és Tanításmódszertani – Tudástechnológiai Szekció